A blog a fejemben már régóta létezik, de megvalósításához nagyban hozzájárult a koronavírus járvány időszakában átélt bezártság-élmény. És nem elsősorban azért, mert most igazán sok időm jutott a gondolkodásra, vagy a napi bejárás elmaradásának köszönhetően több lett a szabadidőm.

Ezek helyett leginkább az a felismerés inspirált, hogy a válsághelyzet hatására a manapság egyébként is jellemző szellemi buborékunk még tovább zsugorodott és azt tapasztaltam, hogy ahogy fogy a biztonságérzetünk, úgy enyészik el a maradék nyitottságunk is a sajátunktól eltérő gondolatok befogadása iránt.

Márpedig a munkám – általam nagyon szeretett- egyik része sok éve abból áll, hogy az élelmiszer-ellátás sajátosságairól próbálok ismereteket átadni a döntéshozók és a nagyközönség számára. Ez sosem volt könnyű terep, mert régóta általános és egyre növekvő bizalmatlanság övezi az élelmiszeripart. Ennek nagyon sok oka van, amire most nem térek ki, hiszen egészen a klímaválság megérkezéséig ez a bizalmatlanság látszólag úgymond a vállalatok gondja volt. A vásárlókat főleg a termékek íze, tulajdonságai és az ára érdekelte. A helyzet azonban elkezdett megváltozni és ezt a folyamatot a járvány felgyorsította. Arról van szó, hogy a fogyasztókat világszerte egyre jobban izgatja, hogy hol, miből, miként állítják elő az élelmiszereket és mindez milyen összefüggésben van a klímaválság megelőzéséért folytatandó harccal. Hol vannak már az adalékanyagokkal és az egészségtelennek titulált élelmiszerekkel kapcsolatos városi legendák? Az élelmiszer-ellátással kapcsolatos abszolút mainstream téma a fenntarthatóság és a klímaválság lett.

És ha van vita-téma, akkor sajnos mindannyian hajlamosak vagyunk csak azokat meghallgatni, akik eleve a mi véleményünket osztják, függetlenül attól, hogy a szívünk mélyén tudjuk, hogy az igazság mindig valahol középen van. A mostani, beszűkült tudat-állapotunkban pedig még nehezebben tudunk tárgyilagosan tekinteni bármire is.

Ennek köszönhetően mára nincs olyan nap, hogy ne esnének egymásnak a közösségi média felületein vagy valamilyen cikk alatt az ellentétes véleményen állók, végeláthatatlan vitákban kelnek birokra a vegánok a húsevőkkel, az elérhető áron élelmiszert keresők a belvárosi termelői piacok törzsközönségével.

A blogba azért vágtam tehát éppen most bele, mert meggyőződésem és szakmai tapasztalatom azt mutatja, hogy az ilyen kérdésekben a bináris viták sosem vezetnek eredményre. Most még abban a pillanatban vagyunk, amikor a fejekben elültethetjük azt a fontos gondolatot, hogy a fenntarthatóság egy rettentően összetett dolog, a klímaválságot nem azzal fogjuk megoldani, ha egymás torkának esünk és váltig bizonygatjuk, akár fogyasztóként, akár vállalatként, hogy biztosan nekünk van igazunk. Ehelyett minél több ismeretet kell szereznünk, meg kell hallgatni a tudomány képviselőit, mások tapasztalatait és a helyi viszonyokra, saját helyzetünkre vonatkoztatva kell kialakítanunk az „új normálist”, a fenntartható élelmiszer-ellátásunkat.

Az életem egyik legfontosabb vezérlő mondata Martin Luther King-től származik és úgy szól, hogy „az életünk abban a pillanatban kezd véget érni, amikor szótlanok maradunk azon dolgokról, amik igazán számítanak.” Ennek szellemében most arra vállalkozom, hogy elfogultság nélkül bemutassam a fenntarthatóbb élelmiszer-termelés kialakításának módjára vonatkozó különböző, gyakran egymásnak ellentmondó elgondolásokat, a fogyasztói mellett a tudományos és vállalati nézőpontokat, korlátokat és megoldási elképzeléseket is.

Úgy gondolom, itt az idő, hogy gondolkodásra serkentsük egymást, blogommal én is erre teszek kísérletet. Vágjunk hát bele!