Kell-e félnünk a farkastól?

A blogomban az elkövetkező időszakot főként az állatoknak szeretném szentelni. A fenntartható élelmezés és étrend kapcsán nagyon sok olyan téma van a haszonállattartás kapcsán, amiről itthon is őszintén és sokkal többet kellene beszélnünk. Ezeket szeretném szépen sorjában körüljárni és közben bemutatni azokat az embereket, szervezeteket, itthonról és a nagyvilágból, akiknek ebben a témában szerintem van érdekes mondanivalójuk, pro és kontra egyaránt. Ez a kérdéskör azért is nagyon érdekes, mert talán itt tud az ember a leggyorsabban és legmélyebben szembesülni a kultúra, a tradíciók, a hitvilág és az érzelmek hatásával az étkezésről alkotott elképzeléseinkre.

Talán első hallásra furcsának tűnik, hogy mi köze a farkasoknak a haszonállatok tartásához és a fenntartható élelmiszer-ellátáshoz, de remélem hamarosan kiderül, hogy nagyon is sok. Ráadásul a farkasokhoz engem is mély érzelmek fűznek. Még kisiskolás koromban került a kezembe Farley Mowat: Ne féljünk a farkastól című könyve, ami annyira meghatározó élmény volt, hogy hatására majdnem az érettségiig úgy gondoltam, hogy biztosan valamilyen állatokkal kapcsolatos pályát fogok választani. Ez persze nem így alakult, de az utóbbi időben egyre többször eszembe jut ez a könyv az európai „farkashelyzet” kapcsán is. Mert miről is van szó?

Mowat fiatal kanadai biológusként azt a számára eleinte büntetésnek tűnő feladatot kapta valamikor az ötvenes évek elején, hogy egy sarkkör közelében fekvő kanadai helyszínen győződjön meg arról, amit a helyiek állítanak: szerintük a túlszaporodott  farkasfalkák megtizedelik a jávorszarvas állományokat, ezzel pedig komolyan veszélyeztetik az állattartók megélhetését. Vagyis elvileg arra lenne szükség, hogy a farkasállományt megritkítsák. A biológus szó szerint kiköltözik egy sátorba a farkasok közé, egy év leforgása alatt megismeri társas viselkedésüket, vadászati szokásaikat és rájön, hogy a farkasok kifejezetten csak a beteg és legyengült rénszarvasokat ölik meg, a leggyakrabban kisebb emlősökkel, köztük egerekkel táplálkoznak, ellentétben humán vadásztársaikkal, akiknek a számlájára írható az agancsos állomány ritkulása. Ezzel a megállapításával persze nem szerez feltétlen híveket a helyiek között, akik szívesebben látnának egy a farkasok kilövését támogató szakvéleményt.

Azóta eltelt hét évtized és teljesen hasonló probléma és érdekellentét körvonalazódik Európában is a farkasok és az állattartók között. Vannak persze különbségek, például az, hogy az öreg kontinensen a farkasok, és általában a vadon élő állatok számára jóval kisebb bejárható és az ember által háborítatlan terület áll rendelkezésre. Az elmúlt harminc évben a természetvédelmi intézkedéseknek és szigorú jogszabályoknak köszönhetően, szinte egész Európában megnőtt a nagyméretű ragadozók, köztük a farkasok állománya is, és mostanában egyre több mezőgazdasági és vadászati érdekvédelmi szervezet emeli fel a hangját a szerintük „túl jól sikerült” visszatelepítés miatt.

Ezért legutóbb március 17-én adott ki négy szervezet (köztük az európai mezőgazdasági termelőket tömörítő COPA-COGECA is) egy közös nyilatkozatot lényegében arról, hogy a gazdálkodók és a ragadozók között megszaporodott konfliktusok és évente több ezer haszonállat halála és a védekezés költségei okán bekövetkező gazdasági károk miatt felül kellene vizsgálni az 1992-ben megalkotott és a vadaknak szigorú védelmet biztosító ún. élőhely-irányelv bizonyos elemeit. Szerintük a túlszaporodott európai nagyragadozó populációknak nincs már szükségük a jogszabályban biztosított különlegesen védett státuszra, sőt, szabályozni kellene mostantól ezek nagyságát, nagyobb rugalmasságot biztosítva a tagállamoknak a szükséges intézkedések meghatározására. Ezért az Európai Bizottságot sürgetik egy ilyen értelmű módosítás-tervezet megalkotására, mert szerintük ez nem a természetvédelem fokát gyengítené, hanem az európai polgárok élelmiszer-ellátását biztosító mezőgazdasági termelők érdekeinek és megélhetésének védelmét szolgálná.

A természetvédelmi szervezetek ezzel szemben felháborodásukat fejezik ki a kezdeményezéssel kapcsolatban, mondván, hogy a nagyragadozók állományának megnövekedése egyértelmű sikertörténet és nagyban hozzájárul a biológiai sokféleség visszaállítására irányuló erőfeszítések eredményeihez. A farkasok szabályozzák a túlszaporodott patás-állományt, ezzel védik például a szántóföldi kultúrákat, a folyók partjának természetes növényzetét és így az ott élő életközösségeket is.

Az európai Biodiverzitás Stratégia mindenesetre a természetvédelem alatt álló szárazföldi és vizes területek arányának 30 százalékra történő növelését irányozza elő 2030-ra, és ebből 10 százaléknyi területnek pedig szigorú védelmet kellenne addigra biztosítani. Az ennek elérése érdekében születő jogszabály-tervezetet várhatóan idén nyár elején mutatják majd be.
A változásokat sürgető szervezetek által közölt adatok alapján egyébként a legnagyobb létszámú farkas populációk Franciországban és Spanyolországban vannak és onnan jelentik a legtöbb konfliktust is. Magyarországon 2020-ban 50 fősre becsülték a farkasok állományát és a hazai sajtóban is nyilvánosságot kap időnként néhány eset, amikor Észak-Magyarországon élő gazdák állataiban tesznek kárt a farkasok. Ugyanakkor szinte mindig felmerül a kétség is, hogy biztosan farkasok, és nem esetleg kóbor kutyák állnak-e a támadások hátterében.

Ezért az egész farkas-vita jól példázza az állat és ember kapcsolatát jellemző következő jelenségeket:

• a természettől eltávolodva éljük le egész életünket és jobbára nem értjük a természeti környezet megóvása fontosságának ökológiai szerepét és súlyát
• nem tekintjük magunkat az élővilág részének, felette állónak gondoljuk magunkat, számunkra az a természetes, hogy az ember rövid távú érdekeinek minden körülmények között elsőbbséget kell biztosítani
• a saját háztartásunkban élő kedveinceinket kivéve, az állatokra gyakran nem gondolunk érző, jogokkal rendelkező lényként, zsigerből hárítjuk az erről való gondolkodást és beszélgetést
• az állatokhoz mindenki másként viszonyul, akkor is ha a természetben, akkor is, ha a tányérunkon kerülnek elő.

Szinte mindegy, hogy az állati eredetű élelmiszerek folyamatos drágulása, vagy a fenntarthatóbb élelmiszer-ellátás kialakítása, netán az állatok jogainak egyre nagyobb publicitást kapó védelme kapcsán, de az elkövetkező évtizedben mindenesetre mindannyiunknak el kell majd előbb-utóbb őszintén gondolkodnunk azon, hogy milyen az állatokkal és a természettel fennálló kapcsolatunk, és arról, hogy mire vagyunk vagy nem vagyunk képesek és hajlandóak a környezetünk és az állatok védelmében lemondani.