Mindjárt az elején szögezzük le, hogy a mérvadó nemzetközi szervezetek és tudományos testületek (FAO, IPCC) álláspontjából azt a következtetést le lehet vonni, hogy tudományos konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy az emberiség növekvő létszámának táplálásához globális szinten csökkenteni kell étrendünkben az állati eredetű élelmiszerek mennyiségét, különösen a világ gazdagabbik részében. Tehát Európában is. A modellszámítások ugyanis azt mutatják, hogy a 2050-re várható, kilenc milliárdot meghaladó populációt a rendelkezésre álló természeti erőforrásokkal, a jelenlegi szerkezetben és étrenddel nem leszünk képesek fenntartható módon táplálni. Ahogy a klímaválság hatásainak mérséklése és a mezőgazdasággal összefügő okainak megszüntetése sem lesz lehetséges enélkül.

Ezt az elméletet ugyanakkor érdekeik és meggyőződésük alapján sokan vitatják és elszánt elméleti (és politikai) csaták zajlanak, leszivárogva a közösségi médiában megjelenő cikkek komment szekciójába. Záporoznak az érvek és az ellenérvek. Ha közelebbről megnézzük ezeket a vitákat, akkor azt látjuk, hogy e mögött a dilemma mögött számos különálló, de mégis összefüggő aspektus húzódik meg és keveredik össze, és ezért is lehetetlen igazságot tenni vagy sokszor még csak állást is foglalni. A vitákban pedig – emberi szokás szerint – mindenki kiválasztja a maga számára kedvező érveket és már ki is alakult az állóháború.

Ezek közül a nézőpontok közül az alábbiakban összegyűjtöttem a nemzetközi sajtóban leggyakrabban előfordulókat, hogy legalább egyszer lássuk egyben, mi minden esik a latba környezetvédelmi, gazdasági, egészségügyi vagy pszichológiai szempontból, amikor klímaválságról, haszonállattartásról, húsevésről vagy tejivásról gondolkodunk.

Az egyik alapvita a növényi és állati fehérjék előállításához szükséges területek nagyságábólindul ki: mivel a klímaválság hatásainak csökkentése érdekében nem lenne szabad már tovább növelni a mezőgazdasági termelés céljából megszüntetett természetes ökoszisztémák területét, így sokak szerint a növekvő létszámú emberiség ellátására alkalmasabb a növényi-alapú, közvetlenül az emberek táplálására (és nem takarmány céllal) termesztett növényeket előállítani a jelenleg mezőgazdasági művelésbe vont területeken. Ezt az is indokolja, hogy kutatások szerint hússzor több terület szükséges egy húsevő ember táplálásához, mint egy növényi alapon étkezőéhez.

Ehhez kapcsolódik az a vita, amely arról szól, hogy energia és fehérje mennyiség szempontjából mennyiben hatékony vagy nem, állatokat tartani és elfogyasztani úgy, hogy a legtöbb állati fehérje előállításához több növényi fehérje feletetésére van szükség, mint amennyi fehérje kinyerhető az így előállított állati termékekből. Ezért az állatenyésztésből származó élelmiszerek a fehérjebevitelünknek csak 37 százalékát, az energia-bevitelünknek pedig csupán 18 százalékát biztosítják.

Aztán ott van a mezőgazdasági termelésre fordított területeken belül a takarmány-termesztésre és a legeltetésre használt területek nagysága. Egyrészt van egy olyan mondás, hogy jelenleg a világ mezőgazdasági termelésbe bevont területeinek 83 százaléka fordítódik az állattenyésztésre. Ha ezek egy részét legalább közvetlenül emberi fogyasztásra szánt növények termesztésére használnánk, úgy máris sokkal több embert lehetne élelmiszerrel ellátni. Ugyanakkor nem lehet eltekinteni attól a ténytől sem, hogy a területek jelentős része világszerte, a természeti adottságok miatt leginkább csak állattenyésztésre használható hatékonyan és az állatok extenzív legeltetése sokszor a táj természetes állapotának megőrzéséhez is szükséges.

Sok érv hozható fel a regeneratív, azaz természetkímélő mezőgazdaság keretein belül folytatott állattartás mellett, például az, hogy az extenzív legeltetés jelentős mértékben hozzájárul a szén-dioxid megkötéséhez, ugyanakkor a másik oldalon azt is sokan elmondják (a legtöbbször persze meg sem említve a húsfogyasztás jelenlegi mértéke csökkentésének lehetőségét), hogy a hús iránti kereslet jelenlegi nagysága sem lenne kielégíthető akkor, ha a bolygón kizárólag ilyen extenzív állattartás zajlana.

Sok vita szól az intenzív szarvasmarhatartáshoz köthető metán és széndioxid kibocsájtás nagyságáról, az intenzív sertéstartáshoz kapcsolódó trágyakezelési problémákról, de kevesebbet hallunk arról, hogy az extenzív állattenyésztés radikális csökkentésével kevesebb lenne a termőföld termékenységének növelésére használható természetes trágya mennyisége is, így a növénytermesztéshez több műtrágyát kellene használni, ami ismét csak nem fenntartható irányban hatna a termőtalajok védelmének szempontjából.

Szinte semmilyen publicitást nem kap itthon az intenzív haszonállat-tartásban, megelőzési jelleggel alkalmazott állatgyógyászati szerek miatt kialakuló antimikrobiális rezisztencia, vagyis az, hogy a jelenleg ismert antibiotikumaink hatásosságát jelentősen veszélyezteti ez a gyakorlat, ami hamarosan komoly humán-egészségügyi kockázatot is fog jelenteni. (Sajnos nem állunk jól ebben a tekintetben itthon, a következő támogatási ciklus kapcsán készült uniós bizottsági ajánlás szerint Magyarország az egyike volt az állatgyógyászati antimikrobiális szereket magasabb mértékben értékesítő tagállamoknak és ennek a kérdésnek ezért is különösen nagy hangsúlyt kellene nálunk kapnia.)

A világjárvány kapcsán is felmerültek a haszonállat-tartáshoz kötődő problémák, méghozzá az állatról emberre terjedő betegségek, a zoonózisok egyre gyakoribb előfordulása miatt felerősödő aggodalmak miatt.

Sok helyen olvashatunk arról, hogy milyen a fenntarthatósági szempontból „jó” hús, és hogyan lehet tudományos szempontból megalapozottan a fajok és tartási módok alapján a környezeti lábnyomban különbséget tenni.

Gyakran előkerül, hogy mi a jobb, ha egyáltalán nem eszünk állati terméket, csökkentjük csak a fogyasztásunkat, vagy ha kizárólag a fenntarthatónak mondott tenyésztésből származó állati termékeket vesszük meg és elfogadjuk, hogy ezek ára magasabb, ezért kevesebbet is eszünk belőlük? (Ennek a kérdésnek a jelenlegi világgazdasági tendenciák különösen nagy aktualitást adnak.)

A vitákban szinte mindig szóba kerül az étrendek kérdése, az, hogy lehetséges-e teljes értékűen táplálkozni állati-eredetű élelmiszerek fogyasztása nélkül, és egyáltalán az ember mindenevőnek született-e vagy sem, és van-e ennek ma már jelentősége? Egészséges-e a húsfogyasztás, illetve mi a helyzet a vörös húsok és a feldolgozott hústermékek fogyasztásához köthető betegség-kockázatokkal?

Ha még van egy kis kitartásunk tovább elemezni ezt a területet, akkor ezen a ponton bevallom, hogy ezt az egész felsorolást igazából azzal kellett volna kezdenem (csak nem akartam elriasztani senkit a továbbolvasástól), hogy a haszonállatok tartásával kapcsolatos etikai érvek  egyre gyakrabban és nagyobb hansúllyal kerülnek előtérbe: különösen a fiatalabb generációkban egyre többen gondolkoznak el azon, hogy van-e joga az embernek állatokat táplálkozási céllal tartani és így kizsákmányolni és kínozni, ha egyszer a táplálkozásunk más módon, növényi-alapú termékekkel is megoldható? Mit jelent az állatjólét biztosítása a gyakorlatban és milyen irányban várható itt elmozdulás?

Szintén idekívánkozik az a gondolat, hogy a vitákban legtöbbször csak legfeljebb látens módon kerülnek elő az étrendünk átalakításának és megváltoztatásának képessége vagy képtelensége mögött húzódó, nagyon is valós, lelki tényezők. Ehhez szorosan kapcsolódnak a kulturális szempontok és a hagyományok tiszteletben tartásának igénye.

Egyáltalán nem utolsó sorban, sokan természetesen gazdasági és szociális jelentősége miatt is szükségesnek tartják a haszonállat-tartás jelenlegi szerkezetének és jelentőségének megőrzését. A becslések szerint jelenleg egy milliárd ember megélhetését az állati eredetű élelmiszerek előállítása biztosítja. Egyes szakmai szervezetek már a női mezőgazdasági vállalkozók támogatásának fontosságával is indokolják az állattartás szubvenciójának szükségességét.

A konkrétumokhoz közeledve említsük meg, hogy Európában a Green Deal és a Farm2Fork stratégia kapcsán zajló politikai viták jelentős része is az állattartáshoz kapcsolódik és manapság már sokan helytelenítik, hogy az intenzív hús- és tejtermelés dotálására és a fogyasztás növelésének  ösztönzésére az EU (és a legtöbb tagállam) sok pénzt fordít az adófizetők pénzéből.

Itthon arról se nagyon beszélünk, hogy az európai fogyasztóvédelmi mozgalmak szintén határozottan kiállnak a fenntarthatóbb étrend kialakítása, így az állati-alapú élelmiszerek fogyasztásának csökkentése mellett. Ezért is válik egyre fontosabb kérdéssé Európában és itthon az is, hogy az élelmiszeriparban érdekeltként értjük-e a vegán és egyéb, az állati eredetű élelmiszerek fogyasztásának csökkentésére irányuló fogyasztói mozgalmak jelentőségét és fejlődési irányát? És lassan felül tudunk-e emelkedni azon a polémián, hogy az állati eredetű élelmiszerekkel foglalkozó melyik tudományos, „peer reviewed” kutatás független és ezért elfogadható számunkra, illetve, hogy egyáltalán van-e ilyen…

Biztosan kimaradt ebből – a műfaj szabályai szerint így is túl hosszúra nyúlt – felsorolásból sok minden, de már talán a fentiekből is látszik, hogy ezt az összetett vitát a realitások talaján nem lehet és nem is kell eldönteni, de az egyes szempontok mérlegelése és a hazai viszonyokra alakítása alapján kívánatos és szükséges változtatási irányokat meg kellene határozni Magyarországon is, mert az előttünk álló évtized nagy felelősséget ró ebből a szempontból is a mai döntéshozók generációjára.

Nem az állati eredetű termékek fogyasztásának élményét visszaadni kívánó, innovatív, növényi alapú helyettesítő termékek elnevezése körüli vitákban, meg a rovarfehérjékkel való riogatásban kellene megragadnunk, már csak azért sem, mert az élelmiszeripar a társadalmi változásokat nem kiváltja, hanem az azokból születő fogyasztói keresletet követi. Tehát nagyon fontos lenne nem csak környezetvédelmi, de versenyképességi szempontokból is, hogy minél többen, minél több szempontból és őszintén elgondolkodjunk itthon is ezeken a kérdéseken, kinézzünk abból a buborékból, amiben komfortosan mozgunk és a politikai és vállalati döntéshozók elé tárjuk az összes aspektust. Ezért az elkövetkezőkben én is igyekszem részletesen utánajárni az egyes területeknek és megnézni, hogy mi történik (vagy nem történik) a világban és Magyarországon.